mese a kanadai rendőrlóról

néha-néha, nagyritkán születnek fekete lovak andalúziában.

vannak vidékek, hol a ritkaság inkább zavaró, vannak, kik szeretik a különlegeset, de többnyire kedvezőbb  fakó lovak közt fakó lónak születni. az andalúz lovak széperősek, ha lovasa testében gyengébb, kiállása nem olyan mutatós, jót tesz neki az andalúz ló, ha délceg, ha ámul rajta mindenki, azt  csak méginkább kiemeli. mikor csikó születik, nyugodt örömmel, kis párás meghatottsággal lesz teli az istálló, nem nagy ügy, pereg tovább a nap, de két pillanatra megáll az idő. egyre, mikor a hosszú ügyetlen lábak előbújnak, és egyre, mikor a csikó feláll rájuk. mikor fekete ló születik, azt mondják, éjszaka fogant, meg azt is mondják, sáros év lesz, vagy azt motyogják a férfiak,  az ördög is belébújt ebbe a kancába, elégedetten méregetik, dícsérik azért, de már ilynekor tudják, túl fognak adni rajta.

a fekete csikóval éppen úgy telnek az évek, a fekete állat éppen oly' félénk, mint a fakó, igazságosan abrakolják, hiba abban nincs, a pokrócot is megkapja a hátára, kötőféken éppolyan nehezen tanul meg járni, és ha megtanulta, éppen olyan készséges benne, és három évesen a  könnyű tanulónyereg is feltöri a hátát, bár már nem szaladna világgá alóla.

valamely kerek évszámon, egy teliholdas éjszakán, tizenkilenc évre rá, hogy egyszer már megesett, a kicsi tengerparti faluban, fuengirolaban , fekete csikó született. háborús évek voltak, abba valahogyan belesimult a feketeség, csodálkozni nem volt mit rajta, az istállóban maradt egyetlen férfi, kit a tüdőbaja tett alkalmatlanná a katonaságra, napokig fel sem fogta, hogy színében különös az új csikó, de az asszonyok mind  keresztet vetettek, mert baljós jelnek vélték, hogy fekete állat érkezett, rettegett üzenetnek a már tizedik hónapja nem látott férjeikről.

balszerencsés évek voltak, a spanyol seregek sorra vereséget szenvedtek, a hajóhad hónapról hónapra gyöngült, és a lovasság körében gyakoriak voltak a zavargások, mindinkább esztelenek lettek a hadvezérek, amint lettek parancsaik egyre elkeseredettebbek, a katonaság, mint kinek már nincs vesztenivalója, lett egyre kezelhetetlenebb. a forró napokat szokatlan hideg éjszakák váltogatták, és nem a szokott langyos eső esett, náthában haltak meg a katonák, nincs katona, ki ilyen dicstelen halált kívánna, és taknyosan, prüszkölve, feldagadt szemekkel múltak ki a szép andalúz lovak. ördögi volt, ahány lovas veszett oda éppen, mindig annyi ló is. Kiürültek az istállók hamar, ki megérezte, hogy a háború már reménytelen, az levágta inkább lovát. de volt ki még bízott, lelkesítő szavakat súgott lova fülébe, ahogy átadta az állatot, és ahogy nézett utána a csapatoknak, csak a felvert port látta, de a dobogás a spanyolföld szívdobbánása volt, és annak ki bízott, reményteli lüktetésnek hangzott.

az ötéves fekete csődört egy kékszemű hadnagy üli meg, rokonlelkek ők, mereng álmatlan az éjszakai szálláson, hogy van valami szokatlan a színükben. úgy képzeli, a ló is büszke feketeségére, ahogyan ő is erre az alkonyatszínű szempárra, mégha az emberek óvatosan távolságot is tartanak a különlegességtől, kicsit tágasabb teret adva ezzel őnekik, mit bolondok lennének bánni.

ez időben nem volt a seregben jobb ló nála. bátor volt, és zavartalan, mint ki mindig csak befelé figyel, rámondták, hogy talán süket is ez az állat, hogy ennyire nem retten a csatazajban, és ami igazán nagy erénye volt, azt csak lovasa tudta, hogy pusztán combbal, vagy még inkább, pusztán csípővel irányítható volt. ennek a lónak zabla se kéne a szájába, a szárat fogni se kéne, ez a ló, nem is egy harciló, ez maga egy katona. ha a parancs egyértelmű, hittel és hűséggel teljesít, engedelmes katona, a parancsnokok álma, mikor ilyenféle katonákból áll fel a sereg, akkor teremnek a legendás hadvezérek, akkor kerülhet élre a legerősebb férfi, kit a belévetett bizalom nem szédít meg, és a felvállalt felelősség olyan szép egyenesen tartja a derekát, hogy már ránézni is öröm, évszázadokig őrzik majd festményeken, ahogy sereg előtt áll, elnéz felettük, és biztosan lehet tudni, még a jövőt is látja.

a háború után a béke csak szó, csak csalóka hangalak. talán megtörténik egy vad, fékevesztett mulatság, öntudatlan katonák ölelnek összezavarodott nőket, de évekig fáradt küzdelemben élnek majd. helyét keresi mindenki, a bizonytalanság, amit a háború hozott, nagy erőket mozgósított az emberek lelkében, ez békeidőben rideg, kiszámítható küzdelemmé vált, és olyan nagy a csend, a véletlenek, a váratlanok elkerülik ilyenkor a feldúlt vidéket.

a legtöbb istálló leégett a faluban, lassan, álmatagon építkeznek. az újrakezdés néha új álmokat hozhat, voltak, kik mindent hátrahagyva áthajóztak afrikába, de ki a szorosból, ki az óceánra is hetente indultak hajók, az újhelyen elkezdett újélet olyan környezeti támogatást kap, hogy még a gyávák, a gyengék is hinni tudnak benne, hogy most tényleg minden megváltozik.

a marokkói király andalúz lovakat vásárol, e pillanatban a hadseregnek már az is nyereség, ha megszabadul az állatoktól, a fizetséget, a kicsi, rövidke arab kardokat hivatalba ültetett féllábú katonák veszik leltárba, és örülnek, pedig olyan elképzelhetetlen, hogy újra hadba áll a sereg, ez a kivérzett, súlytalan lovasság, és mégis, ha a férfi fegyvert fog kezébe, újong tenyerének bőre, nem  a logikus belátás öröme ez, hanem a testi szenvedélyé.

a kikötőben tizenhét kicsi hajóra léptetik fel a szerszám nélküli, csak  vezetőszáron tartott lovakat, a hajnali párában hullámzik a fakó csapat.

a nagy óceánjárót unott matrózok pakolják, kapitánya kortalan férfi, ősz haja van, mindig egyforma hosszú, ősz borosta az arcán, orrát a levegőbe fúrja, azzal is néz, mondják róla mások.  a szoroson fut végig tekintete, képzelete végigjárja  a tizenhat hetes utat, baj nem lesz, milyen finom érzés, már az út elején tudni, és milyen nehéz érzés kihívások nélkül hajózni. A kapitány figyelmét éppen az orra húzza vissza a kikötőbe, meresztenie kell szemét, hogy megbecsülje, hány ló valójában az egyetlen istállóillat. számol, szórakoztatja a számolás, az állatok ütemes hullámzása pedig merengővé teszi, éppen ahogyan az óceán szokta. mikor merengő lesz, akkor egy kicsi, egy újszerű gondolat kezd motoszkálni a fejében, kihasználja az elme szemlélődő nyugalmát, és úgy fészkelődik, hogy észrevétlen megszülessen: "kell nekem az útra az az egyetlen fekete ló!" maga indult intézkedni, izgatott lesz és vidám, tisztjei előtt megcsúszott, ahogy futva fordult a fedélzeti lépcső felé, a korlátban megkapaszkodott és odakiálltotta nekik:"kell nekünk egy fekete ló, ébresszétek fel a fiúkat!", és a tisztek értetlenkedve, de nem csodálkozva néztek utána, a kapitány különös ötletei, furcsa játékai mindennaposak voltak, megszokni nem lehetett, de el voltak készülve rá minden pillanatban.

a tízéves ikerpár - mint, kik álmot látnak - már a fedélzeten látják meg a fekete csődört, kissé megnyílik szájuk, és egészen a gépház falának simulnak, a félelem édes érzése tölti ki éhgyomrukat, nem a rettegés, a kíváncsiság ez inkább. a matrózok körbeállják a jószágot, mind játékot kaptunk az útra, gondolják, minthogy játék volt elszegődni egy ilyen lehetetlen nevű hajóra, a cisne negro -ra, a fekete hattyúról elnevezett, rosszérzést keltő nevű, ám, igen szerencsés óceánjáróra. hattyú lesz az állat neve, persze, mindenki tudja.

a kapitány fiaival reggelizik, a gyerekek kapkodva kanalaznak, egymás szavaiba belevágnak, de apjukat nem szakítják félbe, a lovasmesék, a katonamesék a legszebbek, most lehet hinni az eljövendő erőben, most kell, biztosan tudja egy tízéves, hogy milyen férfi váljék majd belőle, készül a test, hozzánő a vágyakhoz. "kanadában veszünk majd nyerget rá, és lesz ott is háború, és melyikünk üli majd meg, egy lónak csak egy lovasa van, apánk, két ló kéne majd!?"

az ikrek édesanyja hat éve halott, földbe nem tudta tenni férje, szokatlan szertartással ez a két világ közötti óceán őrzi a testet, és ha nem is az elfoszló magát, de annak az emlékét, mikor az lágyan beléhullt, ahogyan a fehér menyasszonyi ruha hosszan végigszántotta a vizet, míg leért a tenger mélyére. erre szokott gondolni a kapitány, hogy emlék maradt, minthogy ő maga is emlékként őrzi a testét, mely a legváratlanabb pillanatokban tűnik elő, más asszonyok testében, vagy csak a napsütötte hajódeszkák illatában. szellemét megőrizni itt van a két fiú, kiknek gyerekként nem kell megtudniuk, hogy rájuk nézni is fájdalom, hogy az ő ketteslétük, mintha még inkább hangsúlyozná apjuk magányát. "csak katonának, ne, csak katonát ne nevelj belőlük, gyökértelen élet, hamis dicsőség az!" mondta el az asszony újra meg újra, mert valami szokatlan gyöngeségből már kislánykorában se maradt az udvarban, ha állatot vágtak, asszonykorában sem lehetett rávenni még a csirke levágására sem. úgy vélte "a gyilkosság, olyan beavatkozás a következő pillanatokba, melyben a jövőt arra kényszeríti az életet elvevő, hogy az átrendezze magát, immáron valahogyan másként kitöltve a keletkezett lyukat. ha sokat összezavarodik a jövő, egyszer megáll majd, és mint kimerevített pillanat fagy bele az élet." a kapitány mosolygott az okfejtésen, nevetve ölelte komoly arcú asszonyát, "beléd akarok avatkozni..." mondta fülébe harapva, mert a nő komolysága mindig  felizgatta, és különös módon, ha a halálról beszélt, az méginkább.

hogy a fiúkat a fegyver mégis vonzotta, hogy a háború tűnt az igazi szabadságnak, hogy a katona  a valódi férfi, ezen nem kell csodálkozni, a tízévesség velejárója, és talán azé is, hogy igen erős testet örököltek apjuktól, is igen nagy makacsságot anyjuktól.

hattyú, az új névre keresztelt fekete csődör, háborús sebei begyógyultak a tengeri utazás során, a kapitány minden nap elnézte, hogyan járatják a fedélzeten oda és vissza fiai, és elképzelte a lovat felszerszámozva, fiait egyenruhában, szeme előtt a kép, szépen pontosan megfestve. hullámok csapódtak a hajó oldalának, az enyhe, unalmas szél, néhány harcias futammal rohant végig a hajón, a kapitány kicsit hagyta ezt a másvilágról tért haragot, ezt a makacs számonkérést, majd jegygyűrűjét ajkához emelte, és odasúgta: "rendőrök lesznek, a béke-katonái!"